(1821, Pest - 1863, Pest)
1850s
Oil on canvas
Historical Picture Gallery, Hungarian National Museum, Budapest
Ferenc Erkel was the most significant Hungarian composer in the 19th
century, the creator of the Hungarian opera. On his desk in the painting
the music sheets of his first opera "Mária Bátory" and one of his
masterpiece "László Hunyadi" are represented.
- Palotás -
részlet: Hazám, hazám
Erkel József tanító és egyházi karnagy. Nagyváradon, majd Pozsonyban tanult. Zenei tanítómestere Klein
Henrik, kiváló képzettségű pozsonyi muzsikus. 17–18 éves korában házi zenetanárnak Kolozsvárra szerződőtt,
itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének vezéralakjával. Zenei pályáját
zongoraművészként kezdte, alkalmilag azonban vezényelt és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. 1834-ben
mutatkozott be Pesten először, a következő esztendőben pedig véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti
Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál működött mint karnagy. 1837-ben a
Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került első karmesteri minőségben, ahol mintegy
három évtizeden át zenei vezető és irányító szellem volt. Aktív kapcsolata a színházzal a zeneszerző
érdeklődését is a színpad felé irányította. 1840-ben elkészült első operája, a Báthory Mária. A szövegkönyv
szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) hasznos segítőtársa operaszerzői munkájában. 1844-
ben mutatták be a Hunyadi László c. operát (ugyancsak Egressy szövegével). A Kölcsey Himnuszának
megzenésítésére hirdetett pályázatot Erkel szerzeménye nyerte meg; Himnuszát mindmáig magáénak vallja a
nemzet. A szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg
1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Ugyanebben az évtizedben született
meg újabb operája: a Bánk bán, az utolsó Egressy-szövegre írt opera, mely 1861-ben került színre. Ez jelenti
Erkel pályájának a csúcsát. Későbbi operái nem hoztak különösebb sikert és nem is bizonyultak
maradandónak. Ennek oka részben, hogy nem talált többé megfelelő szövegíró társszerzőre. Főképp azonban
az, hogy a kiegyezés korának légkörében művészete fokozatosan talajtalanná vált és elsorvadt.
Megtiszteltetésben, ünneplésekben továbbra is volt része. 1868-ban az Országos Magyar Daláregyesület
vezető karnagyává választotta; új tisztsége jó néhány kórusmű megalkotására késztette. Zenepedagógiai téren is
vezető szerephez jutott. Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át
igazgatója és zongoratanára. Az 1884-ben megnyíló Operaház főzeneigazgatói címmel tisztelte meg. 1888-ban
50 éves működése alkalmából ünnepelte a főváros, majd 1890-ben 80. születésnapján utoljára lépett pódiumra
a Filharmóniai Társaság hangversenyén. 1839-ben nőül vette Adler Adélt, a házasságukból négy jeles
képességű muzsikus fiú született: Gyula, Elek, László és Sándor. Erkel a magyar zenei romantikának Liszt
mellett a legjelentősebb képviselője. Nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati,
elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének mély
átélésével, kifejezési lehetőségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti
operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének
felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakkkör alelnöke, egy év múlva
elnöke. Több játszmája jelent meg a Berliner Schachzeitungban. Emlékére 1952-ben állami díjat alapítottak,
mellyel évente (ápr. 4-én) kiemelkedő magyar zeneműveket és zenetudományi munkákat jutalmaznak.
Magyar operák: Sarolta (szöveg Czanyuga József, 1862); Dózsa György (szöveg Szigligeti Ede, 1867);
Brankovics György (szöveg Ormai Ferenc és Odry Lehel, 1874); Névtelen hősök (szöveg Tóth Ede, 1880);
István király (szöveg Váradi Antal, 1885); kísérőzenék népszínművekhez, zongoraművek (Rákóczi-induló,
1840; Eredeti magyar, 1844; Marches hongroises, 1852); továbbá: Sakkjáték (pantomim, 1853); Magyar
cantate (ének-zenekar, 1867); Ünnepi nyitány (zenekar, 1887). Irod. Ábrányi Kornél: E. élete és működése
(Bp., 1895); E.-emlékkönyv (Fabó Bertalan szerkesztésében, Bp., 1910); Major Ervin: E. műveinek jegyzéke
(Zenei Szle, 1947. II–III.); Maróthy János: E. opera-dramaturgiája… (Zenetud. Tanulm. II. 1954); Bónis
Ferenc: E. (Bp., 1953, 1954); László Zsigmond: E. élete képekben (Bp., 1956); Maróthy János: E. útja a
„hősi–lírai” operától a kritikai realizmus népi ágáig (Magy. Zene, 1960); Somfai László: Az E.-kéziratok
problémái (Zenetud. Tanulm. IX. 1961). – Szi. Kozma Andor: E. F. (költemény); Zsigray Julianna: A Sugár úti
palota (Bp., 1957); Gál György Sándor: Hazám, hazám, te mindenem (Bp., 1960); Békeffi István-Thurzó
Gábor: E. (film, 1952).